A Szabad Sajtó Napja alkalmából rendeztek ünnepi fogadást péntek délután a ceglédi Kossuth Múzeumban. A résztvevőket Zakar József múzeumigazgató köszöntötte, majd Jankovics István egykori újságíró mondott ünnepi beszédet.
„Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ünneplők!
Az alapvetést – miszerint a sajtó munkásainak milyen nagy a felelőssége – én nem tudom olyan szemléletesen bizonyítani, mint néhány évvel ezelőtt ugyanitt, ebben az épületben, csak egy szinttel lejjebb Ádám, dr. Koltói Ádám, aki az akkori polgármester, Takáts László kezébe nyomdai betűket adott, érzékeltetve, hogy milyen súlya van a szónak, de a megtisztelő felkérésnek a mindennapi szerkesztésből, hírkészítésből egy ideje kiesve is megpróbálok megfelelni.
Néhány év telt el csupán az előbb felidézett sajtónapi „szemléltetés” óta, de a bennünket körülvevő közbeszéd, közösségi beszéd és mindaz, ami a médiumokból ránk zúdul, csak súlyosabb lett, azzal, hogy egyre könnyebb közölni bármit is a külvilággal.
Az 1848-as események korában a rögtönítélő bíróság intézménye nem volt ismeretlen fogalom. Az én értelmezésemben ma sem az. Nem túlzok, minden másodpercre jut egy rögtön ítélő bíró, akinek egyébként ismeretlen arcát csak egy digitális eszköz fénye világítja meg.
Ebben a digitális fényben a megmásíthatatlannak gondolt vélemény szabadon, mélyen húsba- és lélekbe vágóan sebez meg, vagy végez ki olyanokat, akinek álláspontjával, gondolataival, érzéseivel nem ért egyet a bejegyzés szerzője, vagy kommentelője.
Azért szánok ennyi karaktert a közösségi médiára, mert a legtöbb információ, valós, vagy álhír innen érkezik, zúdul ránk. Az egyetlen, de nagyon erős filtert a közlő, a megrendelő keretezése jelenti, az szabja meg, hogy miként ér bennünket a hír, egyébként fék nélkül jön, ha akarjuk, ha nem, és magunkra maradunk a döntésben, mi az igaz, mi a valódi? … és a mesterséges intelligenciát, a jövő újság- és beszédíróját, dalszerzőjét, szinkronszínészét még szóba sem hozom, pedig a holnap szabad sajtó napján „őt” is ünnepelnie kell majd a helyemen álló szónoknak.
Analóg embernek gondolom magam – a gyerekeim azért neveznek joggal boomernek, mert a szöveges üzenet elején is köszönök, a végén pedig aláírom a nevem.
Szóval, én így, boomerként fájó szívvel gondolok arra, hogy messze fújja a márciusi szél azokat az újságlapokat, amelyek informálnak, nevelnek és tanítanak, amelyek nem engednek teret a felesleges indulatoknak.
Azokat, amelyek hasábjain kérdeznek és érdeklődve választ várnak, azokat, amelyek nevelnek a választékos beszédre, azokat, amelyek utat mutatnak a kulturált fogalmazás felé, azokat, amelyekből kiolvasható az igény az edukációra.
Sajnos messze szállnak azok a papírlapok is, amelyek tanítanak arra, hogy milyen gazdag és gyönyörű a magyar nyelv.
Az újság illatával együtt fújta el őket a digitálisan szabad sajtó…
Tudom, persze tudom, hogy vannak törekvések és jó példák itt, Cegléden, helyben is az értékek közvetítésére, a nagybetűs újságírásra, és a klasszikus hírek és szerkesztőik az algoritmus süllyesztőjével nap mint nap megküzdenek, hogy eljussanak az olvasókhoz.
Tisztelt Ünneplők!
Nem akartam túlzottan borús képet festeni a szabad sajtóról, de meglátásom szerint ilyen helyzetben kell tudni – mondanám, hogy címlapra, de inkább – kijelzőre kerülni 2025-ben.
Sajtómunkásnak lenni felelősség – kezdtem néhány gondolattal ezelőtt –, s mivel ebben az egyre inkább közösségivé váló szabad sajtótérben igazából mindenki munkás, akinek ujja billentyűzetet érint, közös a tennivalónk és közös a felelősségünk ennek a felületnek a minőségéért.
A szabad sajtó napja alkalmából a klasszikus újságírás értékeinek életben tartásához, a kemény munka sikerre juttatásához kívánok sok erőt mindenkinek!
Köszönöm, hogy meghallgattak!”
A rendezvény kiemelkedő eseményeként megnyílt az „Ez történt Cegléden 2024-ben” című kiállítás, amely a város tavalyi évének legfontosabb eseményeit mutatja be sajtófotókon keresztül. A kiállított képeket Kisfaludi István és Szokolai Attila készítette. A tárlat megtekinthető a Kossuth Múzeumban.
